Az erdő őrzője
Amint a létrát a szénapadláshoz támasztották, ismét büszkén állt, akár hajdanán, hatvan évvel ezelőtt, mikor elkészítették, s még a gyaluzás utáni illata is jól érezhető volt. Már több mint tíz éve hevert a kinti konyhában, érintetlenül. Már nem voltak gyerekek, kik buzgón hordták volna a szénapadláshoz, akik már úgy ismerték, hogy tudták, hogy az ötödik foka mindig egy kissé mozgott, ezért azzal mindig óvatosabbak voltak, s nem volt ki megmássza. Hosszú volt ez az idő, amit a létra magányosan - a többi már nem használt tárggyal együtt - töltött a kinti-konyhában. Most azonban mégis bekövetkezett a pillanat, mikor ismét hasznosnak bizonyult, s ennél nem is lehetne boldogabb egy fából készült létra. Most, hogy nekidöntötték a szénapadlásnak, tudta, hogy valaminek történnie kell. Már csak Áronnak kellett felmásznia, hogy a létra életében minden ismét helyére billenjen. Áron azonban nagy szemeivel - amikről azt lehetne mondani, hogy szürke színűek, mert csak ha egészen közel hajolt hozzá az ember, akkor látta, hogy voltaképpen kékek – elbizonytalanodva és gyanakvóan nézte a létrát.
- Na, Áron, annyiszor mondogattad még otthon, hogy kíváncsi vagy, hogy apádnak mi volt a kedvenc olvasó helye gyerekkorában. Most végre itt vagyunk és láthatod saját szemeddel.
- Ok, látom innen is, nem feltétlen kell felmennem. Ez a létra már vagy száz éves, s szerintem összetörne alattam. – Ó, ha tudta volna Áron, hogy ekkor a szegény fa létra az összes kis szálkájába, hogy belenyilallt a bánat! Még hogy száz éves… de a létra sértettségét félretéve, továbbra is hívogatónak igyekezett mutatkozni Áron felé, hogy mássza már meg!
- Jaj, fiam, ne legyél már ilyen nyámnyila! Dehogy törik ez szét alattad! Nagyapám nagy mestere volt a famunkáknak, s, amit ő egyszer elkészített az úgy is maradt. Hidd el, ez nem egy IKEA-s összerakható létra. Amennyit mi fel-le mászkáltunk rajta! – mondta Áron apukája mosolyogva, mert miközben a múltba szaladtak gondolatai a létrával kapcsolatban rengeteg más is a fejébe villant, amit akkor itt nyaranta a nagyszüleinél csináltak. – Hajrá csak! Nehogy már könyörögnöm kelljen egy 22 éves fiatal férfinak! Ne aggódj, anyával itt fogjuk a létrát két oldalról, hogy Áronka sikeresen felérjen a tetejére. – folytatta apja gúnyos hangnemben, ami elég volt Áronnak, hogy végre tényleg megtegye az első lépést.
Ahogy felfelé mászott, mindenki megnyugodott. Legfőképp az öreg létra. Nem gondolta volna, hogy valaki majd ennyit dilemmázik, hogy megmássza-e őt vagy sem, na de mindenki másból és másképp van megfaragva, ezt ő, létra létére igazán csak tudta. Ahogy Áron felfelé tartott, a nap megvillantotta kerek fejét, melyre szőkés haja rásimult, s csak homloka tetején volt egy kis forgója, ahol haja mindig félre állt. Anyukája kiskorában azt szerette legjobban simogatni, ám mikor Áron nagyobbacska lett, hamar megutálta forgóját, s elutasította anyukája „szeretgetését”. Egy ideig próbálta lelapítani különböző hajszerekkel, de a kritikus kamaszkor után már beletörődött ő is, hogy nincs mit tennie ellene, ahogy anyukája sem tudott az ellen tenni, hogy még mindig úgy elolvadjon a kis forgójától, persze szótlanul.
Áron őszintén meglepődött, mikor felért a szénapadlás tetejére. Az illat, ami megcsapta új volt, s nagyon hamar meg is tetszett neki. Félhomály volt odafenn, s minden neszt kizárt. Mintha a tücskök, a szomszéd disznók, apró jószágok és az olykor feltámadó szél süvítését csak úgy elvágták volna, mint egy madzagot, a szénapadlásnál. Mintha egy láthatatlan határ nem engedte volna be oda még a természetet sem. A fagerendák pont elegendő napfényt engedtek át maguk közt. Áron aprólékosan körbenézett, majd leült a szénára, s nem is kellett több, mint pár másodperc, hogy az ottani áhítat egy rendkívüli felszabadultság érzést keltsen benne, így hát le is feküdt, s megdöbbent, hogy valóban mennyire kényelmes a szénán feküdni.
- Hogy tetszik? Apád többször kikapott, mikor néha itt elaludt, aztán már az egész falu kereste, s csak éjfél után találták meg idefenn békésen szunyókálva. De tudod, apád a leglehetetlenebb helyeken is elalszik – anyja ekkor somolyogva, de kedvesen férjére nézett - ezért az nem mérvadó, hogy valóban kényelmes-e. Amúgy az? Hahó, Áron?
Áron nagyon szerette szüleit, egyke volt, így amit más a testvéreinek mondott el, ő azt is a szüleivel osztotta meg. De már gyerekkora óta sokszor érezte, hogy egyszerűen túl sok a kérdés. Túl sokat akarják őt beszéltetni, pedig tudják nagyon jól, hogy neki aztán nincs késztetése a nagy társalgásokra. Eleinte úgy gondolták, hogy nagyon félénk, szégyenlős, de ahogy az idő telt, s Áron a meccsbokszok helyett is könyvet kért, rá kellett jönniük, hogy Áronnál nem az a gond, hogy nem mer, hanem nem akar beszélni. Így teltek az évek, értelmes fiúvá, kamasszá majd fiatalemberré vált. Barátok néha-néha megfordultak náluk, de még a visszahúzódóbb fajták is egy idő után aztán kívánták volna Árontól, hogy nyíljon meg jobban, beszéljen többet önmagáról, vagy legalább csak meséljen. A fiú inkább hagyta, hogy a könyvek meséljenek neki. Ugyan kicsit furcsa volt megszokni a két bőbeszédű szülőnek, hogy fiúk a minimális beszédre törekszik, de többnyire békesség volt az Emrics családban, mindaddig, amíg Áron el nem kezdte az egyetemet. Ott is jól teljesített, s bár a választott magyar – filozófiai szak nem tűnt a jövőre nézve ígéretesnek, a szülők igyekeztek ebben is támogatni fiúkat. Talán a sokat emlegetett hormonok nála csak később „indultak be”, vagy most, hogy valójában szembesült a felnőttkorral járó sok aggállyal, került egy olyan helyre, ahonnan nem tudott kitalálni, s a feje egyre többet csüggedt, míg végül csüggedve maradt. Sok próbálkozás után elvitték orvoshoz, ahol tájékoztatták az Emrics családot, hogy a fiuk nem veszett el, egyszerűen depressziós. Persze ezt a két örökké aktív szülő nem tudta felfogni sem elfogadni. Mintha ezzel a szóval egyenesen „kárhozottnak” mondták volna fiúkat. „ Ez csak egy fázis, amúgy is egy csöndesebb gyerek volt világéletében”, „Keresi önmagát, mi ebben a betegség?” , „Na és, mindenkinek folyton repesnie kell az örömtől? Ő egy komoly fiatalember! Nem egy beteg… nem tudom mi… ” ilyen s még sok más ehhez hasonló mondat hangzott el, főleg Emrics anyukától, akit nagyon bántott, hogy fiát gyógyszerezni akarják. S pontosan miért is?
- Aztán csak úgy noszogatni kellett a „nagyságos urat”, hogy felmenjen a szénapadlásra, most meg már le sem akar jönni! – mondta nevetve Emrics apuka. – De ha már ide kiutaztunk, van sok más látnivaló is! Ígérem, azok is fognak annyira tetszeni, mint a szénapadlás! Na, gyere le, ne feledd egy hétig szigorúan tilos könyvet olvasnod. – s ekkor valahogy mégis csak furán érezte magát Emrics apuka, hogy ilyesmit kellett megígértessen a fiával, de szerették volna, ha egy kicsit mást is lát, nemcsak a könyvek sorait. - Magad ígérted meg, élvezd ki a természetet, s az új látnivalókat.
Áron még egy utolsót szippantott a szénapadlás különleges illatából, majd leindult lefelé a létrán.
Délutánra a család azt tervezte, hogy kimennek sétálni egy nagyot a folyó mentén. Áron figyelmesen hallgatta apukája érdekes, vicces és olykor veszélyes történeteit, amiket gyerekkoráról mesélt. Szinte nem volt olyan méter, ahol ne lett volna valami „történés”, ha nem is az apjával, hát akkor a szomszéd gyerekkel, de minimum egy legenda fűződött hozzá. Áron mosolygott, sőt sokszor fel is kacagott, főleg mikor meglátta anyukája döbbent arckifejezését egy-egy történet után. „Rémes gyerek voltál, összetehetjük a két kezünket, hogy Áron öt éves korában nem próbált „elfogni” villámot egy nagy fémrúddal, csak azért mert a szomszéd gyerekek mondták, hogy a villámot el lehet „kapni”…- dorgálta férjét Emrics anyuka, de azért látszott, hogy neki is nehezére esett visszatartani a nevetést. A folyó sebesen zúgott mellettük, s mikor épp alacsonyabb volt a bozótos, akkor szép folyásának látványa elragadta Áront. Míg végül odaszólt szüleinek:
- Lemegyek közelebbről megnézni a folyót, majd utolérlek bennetek.
A puha talajon azonnal megcsúszott Áron gumi tornacipője, de a lendületet megőrizte és a végén nagyot ugrott a folyó partján lévő kövekre. A folyó pillanatok alatt hipnotikus erővel varázsolta el Áron gondolatait, olyannyira, hogy gondolat már nem volt, csak látott. Látta, ahogy a folyó színe hol zöldes, a napon mesebeli kéken tündökölt, majd a fák alatt, ahol csak kissé szűrődött át a fény inkább sárgás színű volt. Látta, miképp az amúgy egyenletesen mozgó folyó, néha kicsap oldalra, a kövekre és nagyobb fák gyökereire. Látta, hogy a folyó hatalmas erővel, de ugyanakkor oly szelíden, szinte a talajt simogatva halad. Áron látott, s a sok gondolkodás, agymunka után, szinte csak most kapott észbe, hogy látószerve milyen gyönyörű dolgokat tud neki közvetíteni.
Hirtelen egy nesz zavarta meg fiút. Rögtön a szüleire gondolt, ahogy hátranézett a zaj forrásához.
- Jól van, jövök, de ti mondtátok, hogy élvezzem ki a… - s Áron döbbenetére nem szüleit, hanem egy szép nagyra nőtt kutyát látott a bozótból kiugrani. Áron nem félt a kutyáktól, de most hirtelen nem tudta hová tenni ezt az állatot. A kutya sem őt. Ő is jól megnézte magának a fiút. Mikor aztán minden jel, és minden érzékszerve azt sugallta neki, hogy biztonságos a fiú, közelebb lépett hozzá. A fiú körbenézett, hogy esetleg meglátja-e valahol a gazdáját, de mire ismét lenézett a kutya megint pár lépéssel közelebb jött. Áron végül úgy gondolta, hogy kettőjük közül valószínűtlen, hogy a kutya kezdené el a beszélgetést, ezért kicsit félve ugyan, de barátságosan odaköszönt neki.
- Szia, kutyus! Nagyon szép kutya vagy. Ugye nem vesztél el?
S valóban így is volt, Csaul egy rendkívül szép kutya volt, közepesen hosszú, dús szőrével, mely barna és fehér foltokban fedte testét. Arcán csak az orra nyerge maradt fehér, szeme, akár a folyó: hatalmas erőt és egyben simogató szelídséget tükrözött. A kutya válaszként egészen a fiú lába mellé állt. S Áron ösztönösen odanyújtotta kezét, hogy megsimogassa első igaz barátját. A fiú és a kutya egymás mellett minden szóváltás nélkül nézték tovább a folyót.
- Áááron! Hihetetlen, már vagy fél órája eltűntél, vissza kellett egész idáig jönnünk, pedig épp megtaláltuk apád rejtekhelyét, amit gyerekkorában az unokatestvéreivel épített.
A fiú ekkor döbbent rá, hogy ez idáig a keze végig a kutya fején pihent, s, hogy a folyó már kizökkentette az emberek által nevezett „valóságból”.
- Itt vagyok. – integetett, mert látta a bozóton át szüleit. – Csak közben találtam, vagyis találkoztam egy… -
- Jaj, egy kutya! – örvendezett Emrics anyuka – hát egyem meg, de aranyos! – lelkendezett tovább az anyuka. – S hol a gazdija?
- Szerintem kóbor lehet, vagy legalábbis nincs nyakörve, s amióta vele vagyok, senki nem járt errefelé.
- Jaj, akkor nagyon éhes lehet szegény! – s Emrics anyukának nem is kellett több, hogy a táskájában a kis túrára elkészített szendvicse után kotorásszon.
- S meg is van! Nem hiába, ti férfiak mellett az ember éhen is pusztulhatna. – mondta, s odanyújtotta a kutyának. Aki boldogan és villámsebességgel elfogyasztotta a felkínált szendvicset.
- Anya, akkor szerinted minden nap éhes? – kérdezte aggódó tekintettel Áron.
- Hát őszintén nem tudom, de látszik, hogy nincs kiéheztetve, szép telt alakja van, még a bundája is fénylik. Gondolom más járókelő is ad neki valami ételt, vagy bemegy a faluba és ott kap. Mindenesetre az már most kiderült, hogy nem olyan válogatós, mint te fiam, mert ő még az uborkát is megette a szendvicsből.
S Áron ekkor először érezte azt, hogy milyen is lett volna, ha lett volna testvére. Talán eddig anyukája nem is igen hasonlította máshoz. Ez valamiért örömöt okozott Áronnak, mintha anyukája már most a család részének tekintené a kutyát.
A nap többi részét a fiú a kutyával töltötte, s mivel nem tudta még, hogy van ám szép neve: Csaul, ezért csak kutyusnak hívta. Kergetőztek az erdőben húzódó síneken, melyről Csaul már jóval a vonat érkezése előtt lerohant, hisz a sín apró rezdüléseiből máris tudta, hogy pár percen belül itt végig megy a vonat. Áron eleinte nem értette, de hamarosan ráérzett a kutya jelzésére. Volt, hogy Csaul előre futott, s eltűnt. Eleinte a fiú megijedt, hogy nem látja többé viszont, de aztán ismét visszatért, odaszaladt Áron lába mellé, megvárta, hogy a fiú megsimogassa fejét, majd ismét kíváncsian futott hol előre, hol jobbra, hol balra. Az Emrics szülők hitetlenkedve nézték, hogy fiúk mennyire felszabadultan megy, sőt rohangál a kutya után. Egy ideig nézték, s szívták magukba fiúk boldogságát, majd délutánra megmondták Áronnak, hogy ők visszamennek a faluba, elkészíteni a vacsorát, sőt, annyit főznek, hogy a kutyának is jusson. A fiú ennek rendkívül örült, s megígérte, hogy sötétedés előtt hazaér. Áron követte mindenfelé a kutyát, de amint a fiú irányt változtatott, a kutya is követte őt. Aztán ismét letértek a folyó partjára. A fiú egy nagyobb darab kőre ült, s a kutya eleinte kicsit bizonytalanul, de Áron hívogatására odabújt mellé. Épp ringatni kezdte megint a fiút a folyó, mikor egy mély, dörmögős hang riasztotta fel.
- Kit találtál magadnak Csaul? – s egy magas, széles vállú, hátul lófarokban összefogott hajú férfi bukkant fel a kövek mentén. Áron szinte megijedt ettől a nagy lépésekben előtörtető embertől.
- Jóestét kívánok! – igyekezett minél kevésbé félszegnek tűni a fiú – A Maga kutyája? Csak megetettük, s játszottam vele. – szabadkozott Áron, mintha bármi rosszat is tett volna.
- Jó estét Magának is! Mi is a neve? A falubeli gyerekek úgy nőnek, mint a bolondgombák, aztán nehéz észben tartanom, hogy most ki a Laci, Pista, Miska, Berci vagy tudom is én. – s nagyot nevetet, mintha abszurdum lenne ezt a mai világot követni. Majd ránézett ismét a kutyára. – Ja, Csaul? Dehogy az enyém! – s ekkor valamiért egy nagy kő esett le Áron szívéről – Ő senkié, pontosabban az erdőé. – magyarázta a férfi.
- Én nem falubeli vagyok, csak lejöttünk Pestről a szüleimmel, mert a dédszüleimnek volt itt háza, aztán egy kicsit rendbe szerettük volna hozni, s egybekötni egy nyaralással is. Amúgy Emrics Áron a nevem. – s ekkor úgy érezte a fiú, mintha egy órás monológot tartott volna. De azért még megkérdezte: - Szóval Csaul a neve a kutyának? S akkor tényleg kóbor?
Az idősebb férfit sem érdekelte a sok szó, s már egy jó ideje azon töprengett, hogy ennek a fiúnak valami nagyon furcsa neve van.
- Jó, szép lassan összeáll a kép ebben az öreg fejben is. Szóval te egy Emri gyerek vagy, de nem falubeli… Jól van, ez az információ szerintem már holnap reggelre elhagyja a fejem, de örülök, hogy megismertelek. Engem csak Csilán bácsinak szólítanak errefelé, másfelé meg úgy sem ismernek. – s ezen megint jót kacagott az öreg.
- Örülök. – s kezét nyújtotta Áron.
Az öreg jó erősen megszorította azt, Áron még pár órán át érezte a keze erejét.
- Csaul nem kóbor kutya, nem hallasz jól, vagy mi? Mondtam, az erdő kutyája. – magyarázta Csílán bácsi és kitárta karjait az őket körülvevő erdő felé.
- Értem. – válaszolta Áron, de voltaképpen inkább azt érezte, hogy legszívesebben szólna a kutyának és minél hamarabb elrohanna ettől a félkegyelműnek tűnő öregtől. De nem mert csak úgy elfutni, ráadásul félt, hogy esetleg Csaul az öreggel maradna, hisz látszik, hogy őt jobban is ismeri. Az öreg azonban nem zavartatta magát és leült melléjük egy kőre, és elővette dohányát, amit gondosan el kezdett tekerni.
- Mivel városi gyerek vagy Emri – Áronnak a legkevésbé sem tetszett ez a megszólítás, de gondolta minél kevesebbet mond, hátha annál hamarabb ráun az öreg és otthagyja – így még annyit sem tudsz, mint a falubeli gyerekek. Így elmondom én neked, hogy miért is hívnak engem Csilán bácsinak. Csaul – s ekkor ő is megpaskolta a kutya fejét – te már ezt szerintem többször is hallottad, szóval, ha nem érdekel, menj el addig, s fogj valami vacsorát magadnak. Áron karjával félig átölelte a kutyát, semmiképp nem szerette volna, hogy elmenjen, főleg nem egy ilyen kelekótya öreg miatt. Csaul bizonyára már sokszor hallotta ezt, mint sok más történetet is, ám a fiú mellett maradt. Így egy félórás történetet hallgattak végig arról, hogy Csilán bácsi, aki voltaképpen Ács József névre hallgatott, gyerekkorában arról volt hírhedt a faluban és még a szomszéd falvakban is, hogy a legveszélyesebb dolgoknak vágott neki és nem volt olyan veszély, amitől távol lehetett volna tartani. S mikor szegény édesanyja könyörögve kérte fiát, hogy végre ne csináljon ostobaságot, a kisfiú mindig csak így válaszolt: „Hát Édesanyám, tudja, csalánba nem üt a mennykő!” – ezt persze ő is saját nagyapjától hallotta, aki biztos az ő nagyapjától hallotta. Így mindig csak „csalánként” beszélt önmagáról, s sok falubeli gyerek a tájszólásnak megfelelően „csilánnak” mondta, így hosszú éveken át ő volt a kis Csilán, majd mikor neki is több fia lett, akkor már Csilán bácsi, és azóta már több, mint negyven év telt el. Kiköltözött a falu szélére, ahol már kezdődött az erdő, egy kis maga által épített kunyhóba, mikor felesége eltávozott az élők sorából. De továbbra is megtartotta vidám, kissé nehezen megérthető gondolkodásmódját.
- No, hát így történt ez. Ennyivel okosabb lettél ma! – s nagyot kacagott ismét az öreg. Ekkor eszmélt csak fel Áron, hogy már szürkül. Ránézett Csaulra, aki azóta már többször lement a folyó hideg vízébe lehűteni magát. Nem akarta itt hagyni, sőt gondolta, amiképp anyukája is viselkedett ma Csaullal biztos nem bánná, ha hazavinné magával.
- Gyere Csaul, van otthon finom hús. Az csak jobb, mint a szendvics. Anyáék biztos örülnének neked. – biztatta Áron a kutyát.
- Az a kutya az erdő kutyája, van neki hol aludnia, úgy ismeri az erdőnek ezt a részét, hogy még egy gombostűt is megtalálna, ha kellene.
Áron egyáltalán nem örült, hogy az öreg így belekontárkodott, az ő és Csaul között alakuló barátságba. Ki ő, hogy megtiltsa, hogy a faluba vigye a kutyát? „ Erdő kutyája” pff.. ez meg egyáltalán mit jelent. Kóbor és kész. Nincs senkije, s nincs otthona. De Áron jelleménél fogva nem merte feszegetni a húrt, s látszólag a kutya jól érezte magát az erdőben.
- Hát akkor, jó éjszakát Csilán úr!
- Úr?! – és ezen nagyot kacagott az öreg. – Úr az Isten, aki körbevesz minket, én „bácsi” vagyok. Csilán bácsi.
- Rendben, ne haragudjon, akkor jó éjszakát. Amúgy Csaul errefelé szokott mászkálni? – s még utoljára rárakta a kutya fejére a kezét.
- Mászkál ő mindenfelé, de így is csodálkozom, hogy így melletted maradt egész napra. Nem jellemző Csaulra, ő egy szabad lélek, nagyon barátságos, és minden jó embert megvéd, ha kell, de ő mindig is az erdőt járta. Mintha figyelné, hogy minden rendben van-e, mintha az erdő őrzője lenne. Érted Emri?
Áron csodálkozott ezen, s hazafelé menet ismét visszatért gondolatai soha véget nem érő forgatagába. „Az erdő őrzője”, hmm… igazán különleges lehetsz Csaul, mosolyodott el magában Áron. Szüleinek néhány szóban elmesélte, hogy miképp járt a nap további részében. S bár Emrics anyukának nem igazán tetszett ez az említett „Csilán bácsi”, de antipátiáját gyorsan elfelejtette, mikor látta, hogy fia szürkés szeme szinte ezüstszínben ragyogott, amikor Csaulról mesélt.
A következő nap Áron már egy batyuval készült az erdőbe, a sínek és a folyó mentén. Szólítgatta Csault, mikor már beljebb ért az erdőbe, egyre felszabadultabban, hangosabban és idegesebben. Mi van, ha mégsem jön vissza a kutya, mi van, ha többet nem találkozik Csaullal? Ám az erdő egyik őrzője, főleg ennyi tapasztalt év után, hamar észreveszi, ha valami nyugtalanság lakozik a fák között. S Csaul mintha távolról megérezte volna Áron szívének ideges, gyors lüktetését, úgy sietett Áron felé, aki már a vízesésnél járt. A fiú a kis fahídon állt, mikor megpillantotta Csault. Rendkívül örült a kutyának, s a kutya úgyszintén a fiúnak. Valamiképp olyan nyugtalan volt ez a nagyon nyugodtnak látszó fiú, hogy Csaul szükségét érezte, hogy mellette maradjon. No meg, nagyon hálás is volt a számára előkészített ételért. Csaul miután megreggelizett, vakkantott egyet Áron felé, majd elindult be mélyebbre az erdőbe. Áron követte. Mintha a kutya be akarta volna mutatni neki saját otthonát, megmutatni, hogy ő mit véd nap, mint nap. Egy pár nap elteltével hiába unszolták a szülei, hogy menjen el velük távolabbi helyekre is, Áron rögtön visszautasította, s kérte, hadd maradjon ott az erdőben a kutyával. Ugyan szülei aggódva hagyták ott Áront egy-egy napra, de bebizonyosodott számukra is milyen fontos fiúknak ez a kutya. Mintha végre életében először egy igaz barátra lelt volna, akinek nem kellett semmit szavakban elmagyaráznia, mert érezte. Igen, Csaul sem volt a szavak mestere, de valahogy a fiú érzelmeit átérezte. S erre akkor döbbentek csak rá igazán Áron szülei, mikor a fiú az egyik este úgy tért haza, hogy feje már nem csüngött. Majd hogy nem kisfiú kora óta most először látták szülei felemelt fejjel, szemei már nem is szürkésen, de majdhogynem ezüstösen csillogtak. Áron, mintha ennyi év után előbújt volna saját árnyéka mögül.
A következő hét is elkezdődött, s Áron már szinte sértve érezte magát, ha beért az erdő szélére, s három-négy hívogatás után nem jelent meg Csaul. De a kutya is épp ennyire várta a fiút, hisz leszűkítette az erdei „útjait”, s inkább csak azon a kis részen mászkált, ha netán hívja Áron, mindig meghallja. A fiú megszokta azt is, hogy olykor – bár igyekezett kerülni – Csilán bácsival is összefutottak a folyó partján, vagy akár az erdő mélyén. Egy nap az öreg, ahelyett, hogy ismét valami bolondos történetet mesélt volna, komoly tekintettel ránézett a fiúra és megkérdezte:
- Te Emri gyerek, Csaul egy rendkívüli kutya, ezt jómagam is tudom, de azért mégis megkérdezem tőled: miért szeretted meg annyira ezt a kutyát?
Áron kissé megijedt, hogy ilyen kérdést tesz fel valaki neki, de nem is kellett annyira túlgondolnia a dolgot, mint, amire számított.
- Mert minden megvan benne, amit én nem is tudtam, hogy keresek, de mikor megismertem, és azt követően még jobban, jöttem csak rá, hogy ezért álltam mindig is egy helyben, mert nem is tudtam, hogy mi az, amit keresek. – Csilán bácsi és Áron mindketten megdöbbentek, hogy ilyen érzelmekkel teli szavak hangoztak el, az eddig alig beszédes fiú szájából.
- Értem – mondta valós együttérzéssel Csilán bácsi, mintha ezt az érzést már ő is tapasztalta volna. – Hát akkor nem lesz egyszerű a búcsú. Mikor is indultok vissza a nagyvárosba?
- Búcsú? Ja, az nem lesz. Anyáék azt mondták, hogy Csaul jöhet vissza velünk. Sőt, örülnek is nagyon Csaulnak. Holnap utazunk vissza. Nehéz lesz itt hagyni mindezt, s gondolom Csaulnak még nehezebb, de most már egymás barátai vagyunk. – magyarázta a fiú, s büszkén a kutyára nézett.
- Nana… ez nem egészen így van. Mondtam már, Csaul az erdő kutyája. Őt nem viheted el innen Emri gyerek. Vagyis persze, megteheted. De mit gondolsz, ez mit tesz majd a kutyával? Ő már legalább hat éve itt él, az erdő nevelte fel, s ő emiatt őrzi is azt.
- Hihetetlen! – csattant fel dühösen Áron – mindig csak ezzel jön, hogy „az erdő kutyája”, „az erdő őrzője”. Értem, de elvégre egy kóbor kutya! Mi adnánk neki egy otthont, mindig mellette lennék, sosem kellene egyedül lennie, vagy éheznie. – s Áron szinte érezte, ahogy a méreg könnyei felgyülemlenek szemében.
Csilán bácsi ekkor ismét együtt érzően bólogatott: Értem… értem, Emri gyerek. S hidd el még nem láttam Csault senkihez sem így kötődni, mint ahogy hozzád. Tudod, sajnos olykor az van, hogy nekem van egy otthonom, a másiknak is van egy otthona, és úgy szeretnénk, ha az az otthon közös lenne, de különböző okok miatt nem lehetséges. Csaul veled menne, s örülnétek egymásnak, de pár nap múlva mikor ő lesz annyira elkenődve, mint te voltál, mikor először ideérkeztél, hasít majd csak beléd a fájdalom, hogy a kutya téged választott az otthona helyett, te pedig ezért örökre megfosztottad valamitől. Egy virág is milyen szép, de ha már letéped, hogy a sajátod legyen, csak elhervad, s hiába ültetnéd vissza a földbe, az már megsérült.
Áron több percen át csöndben ült, majd szótlanul felállt, megölelte Csault, s egy szó nélkül otthagyta az öreget, aki most már mélyebb gondolatok közt úszott.
A fiú éjjel előkereste anyukája gyógyszeres táskájából a hashajtót, s egész éjjel nem csukta le szemét. Most látni akart. Mielőtt a szülei felkeltek volna, pirkadat körül Áron kiment az erdő szélére, s utoljára szólította a kutyát. Adott neki ismét egy konzervdobozban májas húst. Majd csak leült egy nagyobb kőre és ismét figyelte a folyót.
Mikor Áron szülei rábukkantak, örömmel kérdezték, hol van Csaul. Tudták, hogy végre jobbra fognak fordulni a dolgok: fiuk felemelte újból fejét, szemében, akár a kutyáéban a folyó erőssége és egyben simogató szelídsége tükröződött.
- Beteg. – Intett a bozontos felé Áron, ahol a kutya összehúzódva rángatózott. Olyan apró lett hirtelen Csaul, szinte az erdő is csodálkozott, hogy az „őrzőjét” ilyen elesettnek lássa.
- Jesszus! Hát mi a baja? – kérdezte aggódva Emrics anyuka, de közben fiát egy kicsit elhúzta a rángatózó, ziháló kutyától.
- Hát, akár veszett is lehet. Ezt mondta az az öregember, akiről meséltem, aki jól ismeri Csault. – mondta olyan közömbösen Áron, de a fájdalom csak úgy bugyborékolt a közöny leple alatt.
- Jaj, szívem, hát tudod, így azért elég kockázatos elvinni. Tudjuk, hogy nagyon szereted, tényleg, s amint visszaérünk Pestre, keresünk neked egy kutyát, amilyet csak szeretnél. De ő… - s ekkor Áron megnyugodott, mert tudta, hogy anyukájának többé nem kell Csaul.
Csak így lehetett, sajnálom Csaul, de anyáék miattam mindenképp hazavittek volna téged. Rettentően sajnálom a hashajtót a húsban, de remélem, ahogy eddig minden mást, ezt is megérted, hogy jót akartam neked. Nekem van otthonom, neked is van otthonod, de az nem közös, azonban attól én még nagyon szeretlek, s remélem te is így érzel irántam. De ezeket Áron már nem mondta ki, csak gondolat átvitellel próbálta a kutyának közölni, mert szülei elég szaporán elvitték a beteg kutya közeléből.
- Hát Csaul, azért remélem, az a fiú rádöbben, hogy mennyire is erős. Hát nem mondom, vézna egy gyerek, de megmondom, őszintén nem tudom azt, hogy én itt tudtalak-e volna hagyni? Mindenesetre sok mindent kell még neki az életben keresnie, de ilyen erősséget már nem. Talán van is olyan erős az ilyen szeretet, mint az itt mellettünk sodró folyó. Mit nyöszörögsz itt? Ja, igen – paskolta meg a kutya fejét Csilán bácsi - abban teljesen egyetértek veled Csaul, ő is egy őrző, akárcsak te… S mindketten csak tovább nézték a folyót.