Admin bejelentkezés

Gyuri bácsi

Publikálási dátum: 2016.12.25.
Novella

A Széchenyi úton levő kórház ötödik emeletén, egy kis pokrócba bugyolált, pihés fejű apróságot vett kezébe az izgalomtól és kíváncsiságtól remegő férfi. Csíkos inge gyűrött volt a több órai üléstől és dereka tájt vizesen bőréhez tapadt a sok izgulástól. Arcán, az inghez hasonlóan, a meggyötörtség ráncokat képzett, s törték meg amúgy sima bőrét, viszont ezzel, s karikás szemével együtt látni lehetett, hogy jó kiállású, szemrevaló ember. A kis pokrócot félszegen úgy igazította, hogy jobban megtekinthesse első szülött fiát. A baba illat mámorba ejtette. Ennyi elég is volt, ő abban a pillanatban érezte, miképp fiával lelkük kezei összekulcsolódtak. Biztosra vette: azok sosem lazulnak el. Szegény Bodnár György, erre az életével is megesküdött volna, de hiába, a halálon kívül fölösleges bármi jövőbeli dologra esküdözni, mert olykor-olykor megváltoznak elképzeléseink.

Gyuri bácsinak eszébe jutottak ezek a szép percek, a korház 5. emeletén, már lassan 50 éve annak a napnak, de egyetlen pillanatát sem felejtette el. Mosolyogva sóhajtott egyet.

„Nahát, miért lehetséges az, hogy a legszebb perceimet és a legutálatosabbakat egy helyen élem át. Ez már csak irónia.” – s az ágy mellett álló szekrényre helyezett újság felé nyúlt, de csontjaiba beszúró fájdalom visszatartotta. Utált ott lenni, ágyhoz kötve, jajgató, elégedetlenkedő hat szobatársát, a mindig ideges nővéreket, azt a piszkot, amit nem is látni, hanem inkább érezni lehetett, mert beleitta magát már mindenbe, és nem utolsó sorban azt az ehetetlen ételnek nevezett valamit. Alig 4 napja feküdt ott, és már kezdett a depresszió miden egyes sejtjében kicsirázni. Fia, amióta kórházba került, egyszer látogatta meg, az is inkább kikérdezés, kíváncsiság, felháborodás miatt, hogy láthassa a kárt, melyet az ittas vezető okozott. Fényképeket készített apja állapotáról, és vagy két órán át jegyzetelt. Viszont se egy ölelés, se egy apai homlok csók nem jutott eszébe, kiviharzott a kórtetemből, amint meg volt a bíróságra szükséges információk. „Sokat dolgozik, miért is érezzem magam bántva, miközben miattam még több munka zúdult nyakába.” – az öreg Bodnár úr így próbálta igazolni fia nemtörődömségét.

- Bodnár Györgyöt keresem, melyik teremben találom? – kérdezte kiszáradt szájjal, bizonytalan hanggal egy 16 év körüli fiú. Ica nővér, aki épp az új betegek adatait regisztrálta a gépbe, felnézett, és jól megnézte a látogatót. Volt sejtése, hogy kicsoda, de hallani akarta a fiútól. 

– Maga ki? Hozzátartozó? – és már megindult ajka szögletében a kárörvendő mosoly.

A fiú kelletlenül megvakarta feje tetejét, ide-oda nézett, reménykedve, hogy a nővér feszült viselkedéséből, szavak nélkül is kitalálja, hogy kicsoda. Ica nővér azonban nem engedett, csak azért is kompromittáló helyzetbe akarta hozni a fiút, aki véleménye szerint, ezt teljesen megérdemeli. Nem tudott mást tenni a fiú, végül elhabogta.

- Ööö… én vagyok az, aki ízzé… elütötte. – vallotta be lesütött szemmel. A nővér szinte gyönyörűséget érzett, hogy megalázhatta ezt a gonosz fiút. Úgy kell neki, gondolta megelégedve.
– Értem. Gyuri bácsit a hármas kórteremben találod. De, ha nem akar látni téged, amin nem csodálkoznék, akkor azonnal hagyd el a kórházat.

A bűnös hevesen bólogatott, és egy alig halható köszönöm után megindult a folyosón.
Bodnár György érezte, fia a mai nap sem fogja meglátogatni. Jobb híján, gondolta szundikál egyet vacsora előtt, bár a „vacsora” túl szép szó, arra a száraz zsemle darabra és a lejárt szagú felvágottra, melyet majd biztosan kapni fognak. Mielőtt alvásra csukta szemét egy férfi jelent meg a terem bejáratánál. Hirtelen azt hitte, fiát látja, aztán rájött, hogy legkevésbé sem hasonlít fiára, ráadásul még férfinek sem férfi, csupán egy magasra nőt fiú. A terem elhallgatott, úgy látszik valaki teljesen új lehetett. Mindenki találgatta, vajon melyik beteghez jött.

- Bodnár Györgyöt keresem. – mondta a látogató bizonytalanul, és körül nézett az ágyon fekvőkön.
– Itt vagyok. – s Gyuri bácsi rögtön tudta, ez a fiú nem más, mint, aki elgázolta a biciklivel. Teljesen meglepődött, hogy egy ilyen jellegtelen nyakig láb volt károkozója.. Az esztétika fő képviselője messze nem ő volt; zsíros, mindenfele álló hajjal, hegyes, nagy fülekkel, görbe orral, és seszínű szemmel. Száját nem tudta sokáig csukva tartani, hol ajkát harapdálta, hol tehénhez hasonló szájmozgásokat imitált. Az öreg nem tudta bizonyosra, hogy az izgulás teszi ilyen szerencsétlenné a fiút, vagy alapjáraton ilyen.
- Jó napot. Bozsó Vince vagyok. És… hát én lennék az, aki okozta a balesetet. Öö… ha akarja, vagy zavarom, akkor izéé… elmegyek.

Ica nővérhez hasonlóan, a beteg jól megnézte a fiút. Szinte megsajnálta. Ebből a fiúból ki sem lehetne nézni, hogy valakinek bántalmat okozna. Pedig Gyuri bácsi számtalanszor eljátszotta magában a jelenetet, miképp fogja majd megkorholni, helyre tenni azt a gyalázatos fickót, aki őt ittasan elütötte biciklivel azon a szerda estén. Aztán ide jön ez a sajnálatra méltó, vézna kamasz. Mégis mit kezdjen vele? Valami kigyúrt, tetovált, bő nadrágos, láncokkal csilingelő, nagyszájú gyerekre számított.

– Hmm. Őszintén elszomorít a látványod. – Vince azonnal elsápadt az öreg kijelentésétől, s már hátrált az ajtó felé. – Most meg hova mész? Megtetted ide az utat, összeszedted a bátorságot, hogy szemem előtt mutatkozzál, erre két pillanat múlva elhúzod a csíkot? Ott egy szék.

Ám Bozsó Vince nem mozdult, még a szék irányába sem tekintett, ahova mutatott Bodnár úr.

– Atyaég. Látod, ezt mondom, elszomorít ez a látvány. Tudod mennyire vártam, hogy megláthassam azt a részeget, aki elütött, és jól megmondjam neki a magamét?! Azt itt állsz és még én sajnállak téged. Hányszor kell neked felajánlani valamit? Ülj le, ni, arra a székre. – a szék közvetlenül az ágy mellett volt, ezért habozott Vince, de végül, mivel nem akarta feldühíteni az öreget, helyet fogalt.

– Így jobb, legalább nem kell kitekernem a nyakamat, miközben beszélek hozzád. Épp pár perccel mielőtt bejöttél, tudod mi járt az eszemen? Az a nap, mikor 2 emelettel följebb, a szülészeti osztályon megszületett fiam és először kezembe vettem. A kórház akkor a mennyország előcsarnokának tűnt, egész másképp festet minden. Azóta alig-alig voltam kórházban, a Jóisten irgalmas volt velem és családommal. De hála neked, megtudtam, hogy a kórház nagyon gyorsan a pokol előcsarnokának is tűnhet, amint mások a körülmények. Na, ne sápadj el ennyire, nincs kedvem nővért hívni, épp eleget látom őket. Egyszer úgyis megismertem volna a kórház másik „arcát”, idős vagyok, s az öregkor alkalomadtán mindenkit berúg a kórházba. – a beszélő elnézett a fiúról, és tekintete az ajtóban álló nővéren ragadt.A kíváncsi Ica nővér, aki eddig sas szemekkel meresztett a fiúra, azonnal igazolta ott létét.

– Csak idejöttem, megnézni, hogy minden rendben van-e Gyuri bácsival. Nem akarom, hogy nagyon felmenjen a vérnyomása, ha szeretné, most kitessékelem innen ezt a… -
- Vincét? Nem, nem kell, köszönöm, minden rendben van. Vagyis nincs, mert éhes vagyok. Mondja kedves, mikor lesz etetés? – és negédesen a nővérre nézett.
– Majd fél óra múlva hozza be Gyöngyike. Viszont, ha kényelmetlenül érzi magát társaságában – s ezt a szót gúnyosan megnyújtotta– akkor csak egy gombnyomás. – néhány ágyon fekvő elkezdett fütyülni, és olyanokat mondott, mint „ó, minket is védjen meg Ica nővér”, „én megnyomom százszor is a nővérhívó gombot, hahaha”.
– Csönd! – förmedt rájuk a nővér. – Vagy egyikük sem kap enni! – s idegesen távozott a kórteremből. Nem tetszett ez neki egy csöppet sem, azt hitte, a fiú most jól megkapja, tanúja akart lenni a megaláztatásában, már szólt a többi nővérnek, így semmit sem fog tudni nekik mesélni, mert nem, hogy nem mondta el mindennek az öreg azt a kis alkeszt, hanem még szint megvédte, s még az ápolót hozta kellemetlen helyzetbe. Még ilyet! A méltatlankodó megcsóválta fejét „nem hiába tartunk ott, ahol tartunk, ha ilyen embereket ölelve fogad be újra a társadalom!”.

A hármas kórteremben, Ica nővérrel ellentétben, Vince rendkívül hálás volt a mellette levő betegnek. Gondolta, igazán kellene valamit mondania, eddig a bemutatkozás óta egy hangot sem adott ki.

– Ha bármi kell, Bodnár úr, akkor szóljon. Nem tom’ esetleg valami espresso vagy ilyesmi. – és szürkés fogai kivillantak egy mosoly erőltetésében.
– Hah! Espresso! Fiam, rajtam egy jó adag morfin segítene! No, de komolyra véve a szót, miért jöttél engem meglátogatni? Nem féltél, hogy mérgemben óriás taslit keverek le neked? Vagy gondoltad öreg vagyok, azt gyenge vagyok a pofon osztáshoz? -

Szavak híján, Vince szüntelenül ajkát harapdálta és nyalogatta, melyet az öreg gyorsan megelégelt és rászólt. A fiú minden erejét összeszedve visszafojtotta magába a harapdálást, és kipréselte magából a szót. – Hát… öö… nem tom’ – „nem tudom”, helyesbítette ki a beteg – csak gondoltam ez az izéé… tiszteletteljes dolog.

- Értem, értem. Tisztelet teljes dolog. – fektette vissza fejét Gyuri bácsi a párnára, mert közben elfáradt - No látod, a fiam szerintem nincs tisztában ezzel a fogalommal. Ő csupán kötelességből látogatott meg engem egyetlen egyszer. Mindegy, ez nem tartozik ide. Nézd, te rendes gyereknek tűnsz. Bicikli baleset rendes emberekkel is előfordul, egy pillanatnyi figyelmetlenség, bármely részről és kész a katasztrófa. De ittasan biciklizni? Ilyet még nem hallottam! Nem akartál az ittas autósofőrök klubjába csatlakozni, mert túl sokan vannak? Ki ül rá ilyen állapotban biciklire? –a kérdezetten látszott, sokat töri a fejét a helyes válaszon.
– Gyorsan el kellett mennem otthonról, és nekem nincs kocsim, még jogsim se – „helyes!” Vágott közbe az öreg – ezért fogtam a cangát és elhajtottam rajta. Úgy éreztem, a pia ellenére, hogy minden kontroll alatt van.
– Mind ezt érzi, nem? Kontroll alatt van, persze! A nagy túrót! S miért kellett neked olyan gyorsan eltekerned otthonról? Képzelem, szüleid észrevették állapotodat, majd jól megdorgáltak. – a fiú újból kelletlen mosolyra húzta száját.
– Nem egészen. Anyám tud a piálásról már régóta. Ő is ilyen volt, csak már leszokott vagy 10 éve. A fater meg nem él otthon, ő szerinte már elég idős vagyok ahhoz, hogy saját döntéseket hozzak. Az, hogy miért kellett elmennem, mindegy. Biztos nem kell valami, Bodnár úr? –
– Egyrészt, hívj nyugodtan Gyuri bácsinak, Bodnár úrnak utoljára az iskolában hívtak, ahol egykor tanítottam. Maradjon meg ott az erélyes, szigorú és nem utolsó sorban jóképű ember, mert az volt az igazi Bodnár úr. Én egy szottyadt mazsola vagyok, akire nem nagyon tartott igényt senki, ez a Gyuri bácsi. Másrészt, nem szeretem megismételni magam, eleget tettem azt a diákjaimmal. Még egyszer, köszönöm, ha nem egy morfium injekció van a kezedben, akkor nem kell nekem semmi. Kérdeztél tőlem, most én kérdezek tőled. Mennyi vagy te egész pontosan? -

– 16. - felelte Vince.
– Akkor a gimnázium padjait koptatod. S melyik szerencsés gimi tud magáénak? –
– Szakközépbe járok. Környezetvédőre. Dög unalom, de oda megy az ember, ahova felveszik, engem aztán annyira nem érdekel. Most majd nyilván valami hegyi beszédet nyom, hogy milyen fontos az iskola, de mondom engem… -
– Én aztán nem. – szakította félbe Bodnár György – ne felejtsd,, elütöttél, és a csípőtörés ilyen korban nem épp kívánatos. Igazság szerint nem bánnám, ha lefeküdnéd helyettem az elkövetkező heteket. Na, fátylat rá, mondom, valaminek előbb utóbb be kellett következnie, nem ússza meg senki az öregkori kórház látogatást. Apropó, a tárgyalások mikor kezdődnek? – erre a kérdésre Vince arcszíne egészen zöldre változott.
– Ja, azok… 3-4 hét múlva. Én szívesen helyet cserélnék magával, feküdnék itt 2 évig is, ha kell, csak ne kellene mennem a tárgyalásokra. –
– Nana, egy hetet sem bírnál ki ebben az ágyban! Úgy süllyedek benne, szerintem jövő hétre elnyel ez a szivacs, amin fekszem… Különben is, következménye mindennek van. Legalább valamennyi ideig nem nyúlsz a szeszes italok felé. Ügyvédet már szereztél? Érdemes a legjobbak közül választani, mert fiam eltökélt, hogy minél nagyobb büntetéssel ítéljenek téged el, s ő minél több pénzhez jusson. Szegénykém, a pénzt úgy tömi magába, mint más a franciakrémest. – és egy keserű mosoly jelent meg arcán.
– Hát… épp kifogytam a zséből, ezért valami állam által támogatottat kapok. –

Ekkor a teremben hangosabb, élénkebb mondatok hangoztak el, hisz megérkezett a vacsora. Gyöngyi nővér gyengédségével és türelmével közkedvelt nővér volt, Ica nővérrel ellentétben, aki imádta az autoritást, olyannyira, hogy még a főorvos jelenlétében sem leplezte ezt a vonását. A gyengédség, szelídség viszont nem a tiszteletet hozza ki a többségből. A férfi kórtermek lábadozói, melyeknek szája megnyílt a pimaszságra, nem kímélte Gyöngyi nénit.

– Mi a vacsora, remélem nem valami felvágott, már a fülemen jön ki! – szólt oda neki az egyik begipszelt lábú.
– Akkor most szerencséje van, mert zsemle van kenőmájassal. Sajnos nem itt főzzük az ennivalót, ezért nem is lehet első osztályú, de a kenőmájas az mindig jó. – magyarázta, mint óvónő, az elégedetlenkedő gyereknek.
– Remélem, elfogy majd ebből valami, Gyuri bácsi! Alig eszik valamit, aztán tudja, ha ezt fenn tartja, jön az infúzió, vagy netán a cső! Azt meg egyikünk sem szeretné. Kérem, tessék megpróbálni egy picikét enni. – mondta babusgató hangján a nővér. Bár dacos arcot vágott az öreg, Vince látta rajta, hogy elpirul. Mikor a kedvenc nővér elment, az öreg ismét a fiúhoz fordult.
– Na, látod, Vince – s megkopogtatta a zsemlét a tálcán – ez nem pék készítmény, ez terméskő. Ááá, jól van, nem elégedetlenkedek... Mond, azt mesélted, hogy édesanyád is egykor ivott, de már abbahagyta. Ő nyilván azért szokott le az ivászatról, mert rájött micsoda ártalmakat tesz vele magának és környezetének. Erre te rászoksz? Ejjj… Hidd el, sok ilyesfajtával találkoztam már. Én nem akarok senki felett bíráskodni, az, az egekben levő dolga. Viszont a magyarázatoktól és kifogásoktól felmegy a vérnyomásom! Kitalálom, iszol, hogy felejts, mert édesanyád is ivott, ez biztosan bántott, ráadásul édesapád már nem él veletek. Ez tényleg nem a legideálisabb környezet, amiben élni lehet, és tény, nem is tudom az otthoni problémák mélységeit, de az alkohol irgalmatlanul minden köteléket szét tudd roncsolni. Gondold át, a gondokat nem az ital fogja felszívni! Sőt, sajnos szaporítja azokat... No, előbukkant a lelki fröccs, nem hiába, tanár voltam közel 50 éven át, azt a mai napig sem bírok erről leszokni. – mondta nevetve a beteg. Vince szintén megpróbálkozott egy nevetéssel, de mesterkéltre sikeredett.

Bodnár György beszédes embernek számított, aki, főleg a fiatalokkal, mindig jól megtalálta a közös hangot, viszont ez a fiú nem akaródzott megnyílni, s Gyuri bácsi, talán pedagógia ösztönei miatt, talán mert sok idő telt el amióta utoljára minden felszínesség nélkül tudott valakivel beszélni, mindenképp beszédre akarta bírni a fiút.

– Kíváncsi ember lévén, tudni akarok okokat, amiért iszol. Több kérdéssel nem zaklatlak, csupán szeretném, hogy halljad hangosan, ahogy ezeket kimondod, s talán rájössz, milyen nevetségesek az indokok. No? Ennyivel tartozol nekem. – és rámutatott csípőjére. Vince felemelte kezét, és erősen megmarkolta feje búbján levő hajat.
– Hát… mit tom’ én, vagyis mit tudom én – helyesbítette ki magát, mielőtt beszélőtársa kijavítaná – egy pár hónapja kezdtem el, pedig azelőtt ki nem állhattam az ízét. Nem ízlik most sem jobban, de lehet csak azér’, mert a legolcsóbb fajtát veszem – nevettet, azonban az öregnek arcizma sem rándult -, lepukkant éjjel-nappalikban, ahol kiadják nekem, mert még ugye nem vagyok 18. De mostanra má’ egészen megszoktam az izét.
– Micsoda sikerélmény. No, de miért kell rászokni, ha ráadásul még ízleni sem ízlik? - húzta össze szemöldökét az öreg.
– Éhség. Ha iszom, elnyomja az éhségérzetet. Általában próbálom nem teljesen leinni magam, épp annyit akarok meginni, ami eltereli az éhségről a gondolataimat. – a beteg megrökönyödve nézte a fiút.

Restellte viselkedését; ahogy azzal a zsemlével játszott, és a „mindent-tudó” szerepét, miközben ez a szerencsétlen bizonyára üres gyomorral hallgatta végig oktató jellegű mondatait. Jóformán mérges volt magára Gyuri bácsi, amiért pont ott sétált a járdán. Ha nem lett volna ott, ez az egész meg sem történik. Éhség… persze rengetegen éheznek a világon, ezt tudta az öreg, viszont ez a fiú, iskolába jár, biciklije van, a ruhája lehet kopott, de tiszta, nem fért Bodnár Györgynek ez össze. S ilyenből akar a fia minden pénzt kiszedni, akinek még élelemre sincs pénze!

– Jól lehet, nem akarod elfogadni, főleg a cirkusz után, melyet itt rendeztem a milyensége miatt, azonban, ha kéred, edd meg a vacsorát. Szégyellem, hogy így viselkedtem. Edd csak meg. – a fiú megrázta fejét, látszott rajta kellemetlen helyzetbe hozta önmagát, s bánta meggondolatlan panaszát.

Az öreg próbálta néhányszor kínálgatni neki, de a fiú ragaszkodott eredeti válaszához. A kínos, mardosó érzés, melyet a fiú vallomása keltett az öregben, fátyolossá tette látását, s alig pár perc múlva elvitte az álom. Mire felébredt, a tálca el lett véve. Este, mikor a lázmérőket hozta be az ügyeletes nővér, a tálca után érdeklődött. – Gyöngyi néni büszke volt magára. Mondta, hogy a legutolsó morzsáig megevett mindent Gyuri bácsi. Végre hatott magánál a szép szó! – nagy mosoly terült az ágyban fekvő arcára. „Egyem a szívét, még is megette az a nyakigláb”.

Következő reggel sokat tanakodott az öreg, hogy vajon meglátogatja-e majd újra Vince, vagy fontoskodó modorával örökre elijesztette magától. A délutáni keresztrejtvény fejtegetés közben, mikor egészen kezdte megunni, megjelent fejét vakarászva a fiú. Nem esett szó az előző esti vallomásról, sem a vacsoráról. Továbbra sem volt nyugodt a látogató, de valamennyivel többet beszélt, mint azelőtt.

Lassacskán rendszeresé vált ott léte a kórteremben. Ica nővér néhányszor próbálkozott egy-egy odaszúrással, azonban észrevette, miképp bűnös és áldozat jól összevergődtek, s ez felfoghatatlan volt számara. Az egészet természetellenesnek tudta le magában. „Az elejétől éreztem, hogy valami sántikál abban a Bodnárban! Aztán tessék, mintha édesfiával beszélgetne, és nem azzal, aki miatt itt benn fekszik!” – mondogatta azoknak a nővéreknek, akik tolerálásból meghallgatták. A kis mocskolódáson kívül, idővel a sértő megjegyzések is alább maradtak, melyeket szó nélkül, fejét vakarászva elviselt Vince. Ahogy teltek a napok egyre nőt a fiú szájából elhangzó mondatok száma is. Szó került autókról, biciklikről, háborús időkről, fegyverekről, diákokról. Legtöbbször Gyuri bácsi magyarázott, de amint a beszélgetés folyamán valami gépezetre, szerkentyűre tért ki, Vince szeme felcsillant és nyelve megeredt. Hamar felismerte érdeklődését az öreg, ezért sokat mesélt neki a különböző fajta gépekről, melyeket apja, mint esztergályos, használt. Családról ritkán beszéltek, apróbb „freudi elszólásokból” és sóhajokból elegendő ismertetőt kaptak egymás hátteréről. Gyuri bácsinak 6 éve halt meg felesége, azóta egyedül él, s egy szem fia néha napján betoppan, sőt olykor minden érdek nélkül. Unokák vannak, őket rendszerint évente háromszor látja, szigorúan az ünnepi családlátogatás keretében. Nem tudta Vince mi lehetett oka az apa és fia közti elhidegülésnek, tán maga az öreg sem tudta. Van olyan, aki az e fajta folyamatnak pontosan tudja kiváltó okát? Vince sem értette, apja miért hagyta el őket, jó néhány évvel ezelőtt egyszer csak fogta magát, és nem jött vissza. Nővére akkor elköltözött otthonról, ő pedig maradt anyjával, kettesben. Anyjának ideig-óráig akadt munkája, de mindig felmondott, és újat keresett. A minimálbér és a szociális segély együttvéve sem garantálta mindig az egészséges étkezés meglétét. Miután elment Vince, az öreg órákig ön magát kínozva elismételte ezeket, a szörnyűséget takaró mondatokat, melyeket Vince amolyan félvállról a beszélgetésbe biggyesztett. Megbeszélte Vincével, hogy mindig elfelezik a kapott vacsorát. „Jól járok azzal, ha megeszed a felét, látod, van rajtam tartalék, sok is nekem, amit adnak.” – fűzte rá az öreg.

Eltelt három hét, s Vincének közeledett az első tárgyalása. Betege kérte mindenképp meséljen el neki részletesen majd mindent, mivel ő sérülései miatt nem tud azokon részt venni. A vádlott furcsállta, hogy ilyen mód beszélgetnek az öreggel arról a leendő tárgyalásról, melyben ketten az ügy két végletén foglalnak helyet; néznek egymással szemben. Mintha nem is ugyanaz az ember ülne mellette a kórházban nap-nap után, mint akinek neve majd oly sokszor elhangzik a tárgyalásokon.

– Te Vince, ugye elmondod a bírónak ívásod okát? – kérdezte óvatosan az öreg. - Biztos enyhítő körülmény lenne. – A fiú vállát megvonta vállát.
– Nem, nem akarok kifogásokat, hisz azokat Gyuri bácsi sem szereti – mosolygott rá a mellette levőre – az a tény, hogy ittam és úgy okoztam balesetet. – s ránézett Gyuri bácsi sérült testrészére.
– Azért mondanod kellene… Amúgy végül nem mesélted nekem, hogy miért rohantál el aznap este otthonról? Édesanyáddal összevesztettek? No, légy őszinte! – s olyan szemmel nézett a fiúra, hogy az igazon kívül, ha akart, akkor sem tudott volna mást mondani.
– Valahogy úgy. – s mindkettőjük csodálkozására nekikezdett a mesélésnek. - Akkor este sokat ittam, már azelőtt folyton könyörgött, hogy hagyjam abba, de hidegen hagyott; a pia fontos volt nekem. Gondoltam magamban, dolgozzon többet, és akkor nem kéne éheznünk, nem lenne a sok probléma. Általában véve nem vagyok agresszív, ha pia van bennem, de aznap egyszerűen betelt a pohár. Adta mutter megint a hegyi beszédet, kértem, fejezze be, de csak mondta, mondta a magáét. Bepöccentem, s mikor hozzáért karomhoz óriási erővel ellöktem, úgy, hogy a földre esett. Eltelt egy pillanat, s mintha az egész ház rám zúdult volna, kb. úgy éreztem magam. Lefagytam, kirohantam a házból, felpattantam a bicajra, és rá 10 perce… történt a baleset. Azóta nem láttam a muttert, haveroknál aludtam, napközben meg el voltam. Párszor, mikor tudtam, hogy dolgozik, hazamentem különböző cuccaimért. Voltaképpen ennyi. –

Gyuri bácsi figyelte a fiú arcát, melyen az elrévedés folyamata a megkeseredés ráncait tette láthatóvá.

– Fiam, fiam. Kezet emelni egy szülőre… nem kis bűn. Viszont jegyezd meg ezt: szülő, aki felneveli gyermekét, nem ismer nála megbocsáthatatlan bűnt. Bármiben fogadok, ha hazamész, elmondod neki őszintén, miért iszol, és milyen balesetbe kerültél, majd tiszta szívből bocsánatot kérsz, akkor elnéz neked mindent. A tárgyaláson ott kell, hogy legyen, ezért jobb, ha minél előbb megtudja. – a fiú egyetértően bólogatott.
- Ki fog ez alakulni – folytatta - hidd el nekem. Én meg így is-úgyis túl sokat kerültem a kórházat, ideje volt a klubba becsatlakoznom… - nevetett humorságán. Vince ezt már nem hallotta meg, túlságosan elmerült saját gondolataiban.
– Próbáltam eddig mindig a szőnyeg alá seperni az elmúlt hónap szörnyűségeit, de most, hogy előjött, a francba, úgy érzem, majd kettéhasad szívem. –

Gyuri bácsi a fiú görcsbe rándult karjára tette kezét. A fiú ekkor felkapta fejét és határozottan az öreg szemébe nézett.

– Maga meg minek viselkedett így velem? Hisz elütöttem, itt fekszik összetörten. – magyarázott hevesen.

Ennyi volt. Az idős férfi nem bírta tovább. – Én nagyon élveztem a veled eltöltött időt, de sajnos végett kell, hogy érjen. – a fiú kérdően nézett rá, mire rögtön folytatta az öreg – Sokáig elhúztam a vallomást, de most eljött az igazság ideje. Azért ütöttél el engem, mert én úgy akartam. Direkt léptem eléd. Az elmúlt éveim keservesek voltak, olyan ember, akivel igazán beszélhettem volna, nem volt, s én nem ehhez szoktam hozzá. Mikor elindultam sétálni, még nem tudtam, hogy így fogok dönteni, egyik lépésről a másikra hirtelen csapott meg a gondolat, és azonnal cselekedni akartam. Egy autó sem robogott el, aztán megláttam, ahogy egy biciklis rohamos tempóban közeledik az irányomba. S léptem. Mielőtt nekem jöttél észrevehettél, mert lefékeztél, ezért az ütés nem vette el életem. Sajnálom, hogy csak most mondtam el, remélem, megbocsájtasz egyszer nekem. Ne aggódj, a fiamnak is elmondom majd, és a pert is feloldjuk. –

Vince elszörnyedve nézett a betegre. Egy pillanattal tovább sem akart a kórházban maradni, a csalódástól és méregtől a hideg rázta.

- Maga… maga, tudja milyen szenvedést okozott nekem? Egész idáig folyton olyan bűntudatom volt a baleset miatt, s, hogy maga még mind ennek ellenére olyan kedvesen bánt velem, éjjelenként az a mardosó fájdalom megőrjített. Azt hittem, sosem fogok tudni lelkemmel megbékélni, megbocsájtani magamnak, azér’, amit tettem. Minden, és mindenki csalódást okoz nekem, bunkó apám örökre eltűnik, nővérem ránk se hederít, a haverok akkor segítenek, ha cserébe piát adok, mert hiszek az embereknek, mindenki átvág, és maga erre képes rémálommá tenni életem egy hónapon át. Igazából egyedül anyukám az, aki sosem vágott át, s én az egyetlen szívemhez kedves embert bántottam meg. Megyek haza. Többet ide nem jövök!
Az öreg szeme fátyolossá vált a könnytől, ahogy Vince kiviharzott.
A teremben csend volt; az indulattól hangosan magyarázott a fiú, ezért az összes beteg és Gyöngyi néni, aki épp a vacsorát hozta be, végig hallgatta az indulatos monológot. A megviselt öreg ágyához lépett a nővér. – Miért hazudott idáig a fiúnak? Ez nem volt Gyuri bácsitól szép. – mondta suttogva.

- Hmm… Idáig minden szavam igaz volt. Most hazudtam először neki, nem szívesen tettem, de muszáj volt. – De… minek? – Azért, mert, ha egy ajtó becsukódik, egy másik kinyílik, ha egy ember megszületik, helyette meghal egy másik, ha a Föld egyik oldalán világosság van, a másik oldalán sötétség kell, hogy legyen, s, boldogok sem lehettünk mind egyszerre. Mint a szívnél, hol a kamrák, hol a pitvarok telnek meg vérrel, nem egy időben húzódnak össze, akkor nem működne a vérkeringés; nem működne az élet. Éreztem, ahhoz, hogy újból szorosan összekulcsoljon Vince és édesanyja lelki keze, nekem el kell engednem, sőt ellöknöm magam elöl Vince kezét. Nem volt könnyű, de végérvényben sikerrel jártam. Ha kérhetném, Gyöngyike, inkább ne szóljon erről senkinek, ez maradjon csak kettőnk közt. – a nővérnek a leghalványabb fogalma sem volt, mit hordott itt össze neki Gyuri bácsi, gondolta kicsit kába már a sok gyógyszertől, így legjobbnak találta mosolyogni és meggyőzően bólogatni.
- Hihetetlen vagy! Apa, ez most egy rossz vicc? Már minden készen áll a tárgyalásra! Nem tudom, mi zajlik le a fejedben, viszont ez nem a megfelelő idő a viccelődésre. – hadonászott idegesen kezével egy öltönyt viselő férfi.
- Egyetértek veled, fiam. Ezért is vallottam be neked az igazat. Előbb kellett volna, tudom, de rémesen szégyelltem.
- Nem, nem hiszem el, hogy direkt elé léptél, ezt nem. Ő a hibás és kész! – az apának nehézre esett nem mosolyognia.
- Tévedsz. Ártatlan. Kérlek fiam, nyugodj meg! Tud be öregségemnek bolondságomat. – az öltönyös vértől duzzadó arccal nézett apjára – S még csodálkozol, hogy nem hozom el gyakrabban a gyerekeket. Összevissza beszélsz! - mondta, majd ott hagyta apját.

Bodnár végre egy jót nevethetett. Nem értette miért bukkant ki belőle, hisz most mindenki rá volt mérges, azonban őt ez csöppet sem zavarta. A nyakigláb „diákjára” tudott csak gondolni.

„ Most eljött a te időd, Vince. Használd ki, fiam, mert az emberek sorsa olyan, mint a mérleghinta: egyszer fent, egyszer lent…”