Világvégéig menekülni
A kezet csak úgy ismertem, mint valamit amitől féljek,
amitől a világvégéig el kellene, hogy meneküljek,
sokszor nem kellett ahhoz kihúznom a gyufát,
hogy csattanjon rajtam, majd újra és újra sújtják
a fájó csapást, amiről persze hallgatni kellene,
de ez pusztán egy írás, ami akár fiktív is lehetne.
Kezet közelembe nem akartam, mikor jöttél
és megmutattad, hogy kézzel simogatni is lehet,
kezemet kezedbe helyezted és igy nyugtattál:
A kéz az arra van, hogy elsimítsa a lélek görcsbe rándult szakaszait.
A szájat csak úgy ismertem, mint valamit amitől féljek,
amitől a világvégéig el kellene, hogy meneküljek,
ha kinyílik, beterítenek és elsöpörnek a szavak keserűsége,
mint homokvihar, minek hírhedt a kíméletlenségé,
s a vihart bár átvészelem, utána hiába köhögöm fel a homokot,
akár a bántó szavak, mindig marad egy tucat, ami kaparja torkomat.
Szájat közelembe nem akartam, mikor jöttél
és megmutattad, hogy szájjal énekelni is lehet,
kezemet kezedbe helyezted és igy nyugtattál:
A száj az arra van, hogy békítse a lélek reszkető részeit.
A szemet csak úgy ismertem, mint valamit amitől féljek,
amitől a világvégéig el kellene, hogy meneküljek,
a dühtől szított tekintett átrágja magát egész testemen,
mint hernyó a levelet, lyukassá teszi és otthagyja betegen,
az a szikrázó nézés, mi az undor éles vesszőivel nyilaz,
kitérni előle nem tudok, pajzsom elegendő erőt nem tartalmaz.
Szemet közelembe nem akartam, mikor jöttél
és megmutattad, hogy szemmel mosolyogni is lehet,
kezemet kezedbe helyezted és igy nyugtattál:
A szem az arra van, hogy fényt vetítsen a lélek árnyas területeire.
Menekülni akartam a világvégéig, mi nem is tudtam hol van.
Ám mikor megismertelek Téged többek közt ezt is megtanultam,
hogy a világvége csak is ott lehet, ahol a világ kezdete van.
S az én világom egy ölelésedben kezdődött el.
Igy ha menekülni akarok a világvégéig, elegendő a karjaid közé szaladnom...