Admin bejelentkezés

Senkiről

Publikálási dátum: 2017.02.23.
Novella

Amióta nem tudok annyit enni, jóval kevesebbet is tudok menni. Elszomorító, nem csak ez a tény, hanem az is, hogy az első mondat, amivel kezdek, azt kapásból rímmel írom. Amióta írok mindig a prózában „hittem”, a versek távol álltak tőlem, aztán nagyjából egy évvel ezelőtt egyszer le akartam írni nővéremnek, hogy milyen fontos nekem. Akkor hirtelen rengeteg sor jutott eszembe, ami végül egy versé állt össze. Bár jobban örültem volna egy elbeszélésnek, novellának, de onnantól kezdve, amint a legmélyebb érzelmeimet írom le, mindig költői formát ölt. Ez van, egy változás, bízom benne, hogyha más is az irány, egy jó irány. De ott a másik tény is, ami ennél nagyobb problémát jelent most nekem: nehezen tudok menni a nem evéstől szenvedett gyengeségtől. Rímelés ide vagy oda, emiatt az úton hazafelé most ismét kényszerültem leülni egy közeli parkban lévő padra. Szemerkélt kicsit az eső, ez a februári fajta, ami már nem olyan szúrós, vagdosó, mint a téli, de még nem is olyan lágy, telt csepp, mint a tavaszi. A kettő között volt. Sokszor a köztes állapot a legszebb, ott történik a legtöbb változás. Az egyedüli pad, ami egy fa alatt volt és így szárazabb maradt, már foglalt. Egy fiatal lány ült az egyik végében. Nem baj – gondoltam – majd egészen a másik végébe ülök, és igyekszem kifelé fordítani testem, így kevésbé lesz kellemetlen neki, hogy odaülök mellé. Igy is tettem. Rágyújtottam egy cigarettára, de csak azért mertem, mert láttam, hogy ő is a cigis dobozát nyitja fel, és dohányosok egymásra sosem szólnak. Próbáltam azért a szemkontaktust elkerülni, egy ideig ő is, majd aztán végül mégis megszólalt. 

- Bocsánat, esetleg tudnál adni egy gyújtót? – kérdezte kissé félénken.
- Ja, persze. – és automatikusan felé nyújtottam.
- Köszönöm, amúgy nem szoktam így kéregetni, mármint gyújtókat – szabadkozott a lány – csak van egy-egy barátom, aki mindig véletlenül zsebre rakja az összes gyújtót. – mesélte mosolyogva, majd hirtelen elhallgatott a lány, és látszott rajta, nem tud most ezzel mit kezdeni, hogy egy idegennek egy apró szeletet adott az életéből. Ugyan rám sem jellemző, hogy csak egy padon ülő emberhez elkezdjek beszélni, most mégis úgy éreztem, valamiképp fura lenne továbbra szótlanul ülni egymás mellett. Legalább, amíg el nem szívom a cigit, addig csak összegyűjtöm újból az energiámat és tovább megyek.
- Jó, hogy vannak barátaid, akik elvegyék. Úgy értem, jó, hogy vannak barátaid. – mivel ez eléggé közhelyesnek tűnt, jobban részleteztem. – nekem már nincsenek igazán. Volt elég sok, és közeli, de aztán az évek során sok kevésbé jó dolog történt velem, és egyszerűen más utakra tértünk. – és mielőtt engedtem volna, hogy feltörekedjen bennem a bánat a szemüvegem lévő vízcseppekre szegeztem tekintetemet.
- Sajnálom, mármint a rossz dolgokat az életedben, a barátokat is persze. – mondta szégyenlősen, de együtt-érzően a lány. S mindketten egy sóhajjal kifújtuk a füstöt.
- Gimnazista vagy? – kérdeztem, most már az illem helyett inkább érdeklődve.
- Igen, 10.-es.
- Hmm. Az jó, pont az az időszak, amikor az ember elképzelheti, hogy mi minden lehet. Milyen életet kíván magának, ki szeretne lenni. – és ismét a vízfoltokat figyeltem a szemüvegemen.
- Hát, sok tervem van. Lennék orvos, vagy zenész, inkább mindakettő egyszerre, úgyis jó pár orvos zenész is. De írnék cikkeket is egy neves újságba. Most még csak az iskola újságnak írok, de szeretik az írásaimat, múltkor még egy igazi újságba is publikálták egy írásomat. – magyarázta lelkesen.
- Gratulálok – mondtam mosolyogva – az jó, ha sok terved van. – és pöcköltem egyet a cigin.
- Mhmm. – bólogatott a lány – a lényeg, hogy valaki legyek. Bárki, csak ne egy senki. Nem akarok egy senki lenni. – mondta határozottan a lány.
- Hmm… - hümmögtem majd a lányra néztem. Arcát annyira nem láttam a sötétben, csak a kapucnija alatti szemüveg látszódott ki. – Amúgy akkor ezek szerint ismersz senkit.
- Ezt hogy érted? – kérdezte zavartan a lány.
- Te mondtad, hogy nem akarsz egy senki lenni, akkor feltételezem az egy eléggé rossz dolog, ha az vagy, de ezt te csak onnan tudhatod, hogy ismersz is valakit, aki senki. Valamelyik barátod? Egy rokon? Vagy tanár?
- Ja, nem, nem. – tiltakozott hevesen kezeivel a lány. – Egyik barátom, rokonom, vagy tanárom sem egy senki. – s látszott rajta, hogy már megbánta, hogy ilyesmi gondolatokat megosztott velem.
- Értem – mert most már mégsem tudtam annyiban hagyni – az jó akkor, hogy a hozzád közel állók nem senkik. Az mégis csak rossz lenne. De voltaképpen milyen az a senki?
A lány továbbra sem fordult felém, de szinte láttam, ahogy a hozzászegezett kérdésre a legjobb választ keresgéli gondolatai közt.
- Hát - szólalt meg végül – nyilván, aki nem csinál semmi fontosat, mármint olyan, aki semmit nem tesz az emberiségért.
- Szóval ilyen értelemben egy kisbaba egy senki, mert túl sok mindent nem tesz az emberiségért. Vagy például egy nyaktól lebénult ember, vagy akár egy könyvelő, aki minden nap ugyanazt teszi, vagy egy… - Nem, nem így értettem! - vágott közbe mentegetőzve a lány.
- Akkor megnyugodtam, mert ilyen feltétel mellett az emberek zöme egy senki lenne.
- Jó, lehet, hogy nem tudom pontosan elmagyarázni, ki egy senki, de ezt nem én találtam ki, ezt más is mondja, hogy nem akar egy senki lenni. – magyarázta kicsit ingerültebben.
- Pedig van rá pontos magyarázat, mármint a senkire. – s felé fordultam, de ő továbbra is előre meresztette tekintetét. - A senki az az, aki nem valaki. Nyílván. S igazad is van, nem jó egy senkinek lenni, de az a mi nagy szerencsénk, hogy amint megszülettünk valakik vagyunk. Aztán rengeteg fajta valakivé vállhatunk. Valaki, aki törődik másokkal, valaki, aki sokat zsörtölődik, valaki, aki sok felelőtlen döntést hoz, valaki, aki mindig arra törekszik, hogy igaza legyen. Senkivé pedig nem vállik egyikünk sem, mert az ő szerepe már foglalt. A senki az, aki nem tehet a koraszülésről, vagy a természeti katasztrófákról, vagy sok esetben a balesettekről. Senki sem tehet róla. Az ő. S mivel ő mindig is volt, és mindig is létezni fog, ő már nyilván nem lehetsz. Szóval érted.
- Ja, nagyjából. – válaszolta a lány, akin látszott, hogy bánta, hogy pont egy ilyen fura embertől kellett gyújtót kérnie, és mivel láttam, hogy a cigije nagy részét már elszívta, gyorsan próbáltam a mondandóm végéhez jutni.
- Nézd – mondtam most egész komolyra véve a hangomat – egy dologra vigyázz: hogy ne egy olyan valaki legyél, aki azt tudja mondani, vagy érezni egy emberről, hogy ő egy senki. Ha ez a valaki nem leszel, akkor mindenképpen olyan valaki leszel, aki tesz az emberiségért, aki fontos. – A lány ekkor egy pillanatra felnevetett.
- Ennyitől? Hát ez nem túl sok.
- Figyeld majd csak meg, életed során hányszor hangzik el valaki szájából az a mondat, hogy „ő egy senki, ne is szóljon bele…”, „ő egy senki, mégis mit képzel?” , „ő egy senki, mit érdekel engem…”. Ha pedig így gondolkodsz egy idő után olyan sok „senki” vesz majd körül, és annyi „senkit” látsz majd magad körül, hogy mielőtt tudatosulna benned, a „senki” már meg is un folyton körülötted lenni, látni téged. S végül a „senki” sem fog törődni veled, a „senki” sem fog aggódni érted, és még a „senki” sem lesz, hogy szeressen téged. Igy van, még ő sem. Ezért mindig arra törekedj, hogy mindenki valaki legyen számodra, ne legyen egy ember se egy „senki”.
- A lány ekkor elnyomta a cigarettáját és óvatosan felkelt a padról, jelezve azt, hogy igazán visszatérne a saját kamasz életéhez, teli leckével, feladattal, tapasztalat gyűjtéssel.
- Khmm… - köszörülte meg a torkát. – hát akkor, köszönöm még egyszer a gyújtót, szép estét neked. Ja, és tényleg köszönöm a gyújtót. – mosolygot kényszeredetten, de igyekezett minél illedelmesebben kihátrálni a látószögemből.
Nem tudom mennyire érdekelte a lányt, hogy miket habbogtam össze, csak reménykedni tudtam benne, hogy ezen még minél előbb elgondolkodik. Hogy ne akkor vegye mind ezt észre, mikor már sok rosszan esett át, hanem jóval előbb.
Aztán felálltam én is a padról, most már magamba szívtam elég füstöt és remélhetőleg erőt is, hogy hazáig elsétáljak. Ismét éreztem arcomon a februári szemerkélő esőt.
S, ahogy ballagtam előre, elgondolkodtam azon, hogy bár nem lettem orvos, se zenész, se újságíró, és még mindig ugyanúgy szívom a cigarettát, mint tizenkét éve, de mégis egy olyan valaki lettem, aki tudja, hogy nem létezik olyan, hogy valaki senki legyen.
- Ne aggódj Eszter! – mondtam, az utcán csak egy homályos foltba eltűnt lánynak – később sem leszel senki. Sőt, mindig lesz valaki, aki bizonyítja ezt neked. Ha pedig egészen szerencsés vagy, valakinek nem csak valakije leszel, hanem mindenkije...