Admin bejelentkezés

A kis nyakláncról

Publikálási dátum: 2017.04.28.
Novella

Bolyhos kardigánja nagy zsebeibe nyúlt és kezeivel kotorászni kezdett. Volt ott minden, használt papír zsebkendő, gyógyszertabletta, nem működő gombelem, összegyűrt nyugta, és egy kis doboz. Egyedül az nem volt benne, amiért valójában benyúlt: pénz. Még egy öt forintos sem. Bár, ha a valóságról beszélünk Zsuzsa jól tudta, már akkor, mikor zsebeibe nyúlt, hogy nem fog ott semmi pénzt találni. Ez csak amolyan megszokásból tette, mert gyerekkorában, mikor nagyon epedezett egy gombóc fagyiért, vagy egy szelet csokiért, akkor elvétve mindig talált zsebeiben néhány forintot, akár elegendőt, hogy megvegye magának a megkívánt édességet. Olykor kapott pénzt, főleg nagyszülei látogatásakor, amit sosem költött el azonnal. Mivel gyerekként kicsit szétszórt volt, sokszor volt, hogy a kapott pénzt zsebre vágta, majd megfeledkezett róla, és sokszor csak napokkal, vagy akár hetekkel később vette észre, hogy „nocsak, hát van nekem pénzem!”, mikor véletlenül kezét zsebébe rakta. Ilyenkor mindig nagy öröm töltötte el, hisz váratlan meglepetés volt, és milyen sokszor jól jött az az egy pár meglepetést okozó érem a zsebében! Ám már lassan negyven éve, hogy Zsuzsa gyerek volt, és most már mindig forintra pontosan tudta, hogy mennyi pénzük van. Muszáj volt, mert sok nem volt belőle, és Péter fiával minden hónapban precízen be kellett osztaniuk. Az ötven év körüli nő mindig rettegett, hogy csak extra kiadás ne legyen. Ezért már egy jó ideje, nem tud olyan „szétszórtan” bánni a pénzzel, mint gyerekkorában, egy jó ideje nem volt olyan, hogy megfeledkezett pénzt talált volna a zsebében. Ám a szokás megmaradt, és Zsuzsa azóta is automatikusan a zsebébe nyúl, mikor nagyon kellene a pénz. 
Egy ideig nem mozdult, csak ajkát harapdálva állt az üzlet előtt, ahonnan kijött. Végül kényszerült tovább haladni, mikor egy pár megállt mellette, és érdeklődve nézegettek a tiszta üvegen át a jól látható ékszereket. Zsuzsa érezte, hogy útban van, ezért lassan, nehezen lépkedve elindult az ékszeres üzlettől. 

*

- Mi is az, amit anyád szokott mondogatni? – kérdezte a tizenhat év körüli Berci. 
- Ennél egy kicsit konkrétabbnak kell lenned, elég sok mindent mond. – válaszolta félig mosolyra húzva száját Péter. S minél kevesebb döbbenetet tükröző kifejezéssel igyekezett a nyakláncok árat nézegetni, amiknek néhol árai csillagászatiak voltak, ezért nem hiába nem voltak feltűnően kitüntetve.
- Jaja, sok mindent mond, de most arra a „kenyeres arany” dologra gondolok. – mondta barátjának Berci.
- Ó az a gyöngyszem mondata! – nevetett Péter. – „Míg aranyat a gazdagok hordanak, addig kenyérért a szegények koldulnak”, mondd, hogy nincs igazam kedves Berci? – imitálta anyját Péter.
Berci nevetve bólogatott.
- Azaz, erre gondoltam! Viszont, ha már ennyit mondogatja ezt, akkor nem gondolod, hogy lehet, hogy nem egy nyakláncot kellene neki venned, ráadásul egy arany nyakláncot. Egyáltalán tudja, hogy nyertél tizennyolc ezer forintot a lottón?
- Sok mindent mond anya, persze, hogy nem akarna aranyat, mert hó végére, sokszor alig van ezer forintunk. De ezt most kapja, ajándék, úgyis olyan ritkán tudok neki adni valamit. És persze, hogy nem mondtam el neki ezt a megnyert pénzt. Simán elköltené mind ételre és háztartási hülyeségekre. – s Péter arrébb ment pár lépéssel, hogy a pult elejéhez kerülhessen, ahol a számára is megvehető ékszerek díszelegtek.
- Ö… nem akarok ünneprontó lenni öreg, de nem lehet, hogy arra most jobban szüksége lenne, vagy szükségeket lenne? – kérdezte kissé szigorú tekintettel Berci, aki már amúgy is unta a sok csillogó díszt.
- Remek! Akkor ne legyél az, inkább nézd meg ezt a láncot. Milyen? – mutatott rá Péter az üvegvitrinre, az egyik láncra.
- Mármint az? Nem rossz, olyan nyakláncos.
- Kösz, nagy segítség vagy! Egy nyaklánc, akkor hogy ne lenne nyakláncos? – és Péter az eladóra mosolygott jelezve, hogy választani szándékszik.
Az eladó elővette, a vékony kis aranyláncot, melynek közepén egy kis medál lógott.
- Ez egy gyönyörű egyed. Olyan szelíd, szerény, de mégis valahogy ez adja gyönyörét, főleg a kis madár medállal. Tökéletes. Szerintem nincs olyan lány, aki nem ugrana barátja nyakába, ha egy ilyet kapna tőle. – mosolygott az eladónő, aki nem csak jó marketinget próbált a láncnak adni, hanem ezt is gondolta.
- Ez nem a barátnőmnek lesz, – mondta kicsit elpirulva Péter. - hanem édesanyámnak. Ez az első ékszer, amit veszek, ezért azt szeretném, hogy annak, akinek adom, az mindig szeretettel viselje, és egyszer majd negyven év múlva, mikor megöregedett kezével a nyakában lógó láncot babrálja, amit egykor még tőlem kapott, eszébe jusson szeretetem.
- Milyen szép gondolat! Az édesanyja akkor nagyon szerencsés, hogy egy ilyen úriember fia van! – és a madárkás láncot egy szép díszdobozba rakta a hölgy.
Péter óvatosan a zsebébe rakta a dobozt, és kezét is inkább benne hagyta, hogy mindenképp biztos legyen benne, hogy ott is marad, amíg haza nem ér.
- Hát nem értelek. Ha már nem adtad oda anyádnak azt a pénzt, hogy arra költse, amire tényleg szükségetek van, akkor legalább Panninak vetted volna azt a láncot.
- Panninak? Minek adjak neki láncot, nem is szerelmes belém, pedig már két éve próbálkozom nála.
- Öreg, válaszoltál saját kérdésedre. A két évnyi próbálkozásod semmit sem hozott, de egy nyaklánc, egy randit simán, szerintem mivel arany még akár két randit is.
Péter lökött barátságosan egyet a barátján.
- Néha akkora hülyeségeket mondasz, hogy már nem is fáj, mert már elzsibbasztottál vele, amint az első szót kimondtad. Anyának szeretnék végre örömet okozni. És végre most majd fogok is tudni.
- Jól van, na. Ki gondolta volna, hogy születésnapodra veszek egy lottószelvényt, és te azzal rögtön nyersz is. Tudod, kilenc-kilenc ezerre eloszthattuk volna a pénzt, mégis csak tőlem kaptad a szelvényt, szóval voltaképpen miattam nyerted a pénzt.
Péter ekkor felvont szemöldökkel nézett barátjára.
- Najó, miattad is. – egészítette ki Berci.
- Berci, őszintén, fordított esetben te megosztottad volna velem?
- Hát… nem. De te egy „úriember” vagy, ahogy az az eladó nő mondta.
- Bocsi öreg, de azért ennyire én sem vagyok úriember. – és megpaskolta Berci fejét. – Most inkább azon gondolkodj te is, hogy hogyan adjam át anyának. Csak úgy huzam elő a zsebemből, vagy dugjam el valahova, vagy tréfáljam meg előtte.
- Péter, nyugi, nem a Festetics kastély kulcsát adod át neki. Csak csináld, olyan „péteresen”, vagy nem tudom…
- Jól van, na. Csak amióta emlékszem, nem kapott anya soha semmi ajándékot, főleg nem egy ilyen drágát.
Péter próbálta izgatottságát elrejteni barátja elől, de még gyerekkorában sem várta ennyire a havat, mint most anyja reakcióját a kapott ajándékon.
*
Péter csillogó szemekkel megkérte anyját, hogy üljön le a fotelbe. Végül mégis a legegyszerűbb mód mellett döntött: egyszerűen csak előhúzza az ajándékot a zsebéből.
- Mi van fiam, csak nem valami rossz hír, ami miatt így leültetsz.
- Nem, nem anya. Épp ellenkezőleg!
- A rezsicsökkentésről én is olvastam ma, de tudod, hogy az mindig csak átverés.
- Nem anya, semmi ilyesmiről nincs szó. Csak csukd be a szemed.
Péter anyja szkeptikusan, de engedelmeskedett fia kérésének. A fiú óvatosan anyja kezébe helyezte a kis dobozt.
- És akkor most nyisd ki a szemed!
Zsuzsa meglepetten nézett a kis dobozra, majd kinyitotta, és a kis párnán elhelyezett lánc, a madárka medállal hirtelen felpattintotta ülő helyzetéből.
- Ezt meg honnan szerezted? – kérdezte döbbenten.
- Hát, direkt meg akartalak lepni, ezért nem mondtam el, hogy még két hete kaptam Bercitől egy lottószelvényt születésnapomra, és képzeld nyertem vele tizennyolc ezer forintot. Úgy látszik a kezdők szerencséje nálam is bevált. – mosolygott büszkén Péter. – Mindenesetre se egy karácsonyra, se egy születésnapra, még anyák napjára sem tudtam neked soha semmit venni, ezért gondoltam, hogy most már épp ideje, hogy megajándékozzalak valamivel. – és Péter gyengéden megsimogatta még továbbra is dermedt anyját.
- Nyertél tizennyolc ezer forintot?
- Igen, ráadásul Berci, amilyen kis spur – nevetett Péter – még azt követelte volna, hogy felezzem meg vele… -
- Fiam, csak, hogy világosan értsem, nyertél tizennyolc ezer forintot, és te elmentél venni egy arany nyakláncot.
- Igen, ugyan csak 18 karátos, de szerintem nagyon szép és … -
- Mennyibe került? – kérdezte anyja aggódó tekintettel.
- Hát öt forint hiány tizennyolc ezer forintba, szóval pont jó, mintha a sors is azt akarta volna, hogy ezt a nyakláncot vegyem meg neked, anya.
- A sors? Dehogy akarta ezt a sors! – és anyja frusztráltan a kis asztalra dobta le a dobozt. – Péter te észnél vagy, de most komolyan? Végre lett volna két hónapunk, amikor nem kellett volna azon aggódnunk és szorongnunk, hogy a befizetett számlák után mennyi pénz marad az ételre, vagy, ha mindenképp másra akartad volna költeni, akkor vehettél volna egy új felmosórongyot, hogy ne azzal a törött nyelű tíz éves ronggyal kelljen takarítanom, vagy akár egy új cipőt magadnak. De nem. Te elmész, és egy nyakláncra pazarolod a pénzt!
Péter a földre szegezte tekintetét, és a szégyen, düh és bánat érzelmeit próbálta nagyon erősen nem könnybe formálni.
- Csak meg akartalak lepni. – mondta a fiú halkan.
- Hát jól megleptél, az biztos! – folytatta emelt hangon Zsuzsa – Nap, mint nap át kell élned szegény sorsunkat, azt hinném, hogy pont neked nem kell magyaráznom, hogy milyen fontos beosztani a pénzt. De ezek szerint, ha te pénzhez jutsz, azt nem okosan költöd el, hanem jóformán kidobod az ablakon.
Péternél ekkor elszakadt a cérna, és legszívesebben a láncot is elszakította volna. Gyorsan a táskájába nyúlt és elővett egy papír fecnit.
- Tessék. Itt a nyugta róla. Akkor váltsd vissza, és költsd arra a pénzt, amire szeretnéd. – és levágta a nyugtát a kisdoboz mellé. Ekkor észbe kapott Zsuzsa is, és rögtön restellte, hogy ilyen szavakkal és modorral beszélt fiával.
- Péter, ne haragudj. – és fia vállára rakta kezét, de Péter hátat fordított neki és kiment a szobából. Majd még visszaszólt.
- Ne aggódj, azt a maradék öt forintot sem költöm el, azt is odaadom neked, hogy eldönthesd, hogy mi kell nekünk. – s bevágta maga után az ajtót. Zsuzsa utána ment volna, de tudta, hogy most először tényleg megbántotta fiát, és hirtelenjében neki sem jutott semmi az eszébe, amit vigaszképp mondhatna neki. Így óvatosan megfogta a dobozt és a nyugtát, és kinézett az ablakon. A hőmérő 13 fokot mutatott, ezért Zsuzsa úgy gondolta, hogy most már azért nem fogja a téli kabátját felvenni, de mivel átmeneti kabátja nem volt, ezért egy vastag kardigánt vett fel, ami már akkor is öreg volt, mielőtt Péter megszületett volna.
*
Zsuzsa kicsit idegesen dobolt ujjaival az üvegvitrin tetején. Bűntudata volt a nyaklánc miatt, ugyanakkor mérges is volt a sok csillogó ékszerre. Pedig ők nem tehettek róla, hogy olyan drágák. A feszült nő mégis dühős volt rájuk, mert emlékeztették őt arra, hogy ő ilyesmit sosem engedhetett meg magának. Mikor fiatal volt, családja szűkös körülmények között élt, aztán főiskolán egyik napról a másikra összejött egy fiúval, aki őt egyik napról a másikra ott is hagyta, terhesen Péterrel. A minimálbér, amit kapott, az pedig megint arra kényszerítette, hogy minimalisztikusan éljen. S ezért élete során mindig úgy gondolta, hogy az ékszer egy fölösleges luxus, ami ráadásul még haszontalan is.
- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte illedelmesen az eladónő.
- Egy nyakláncot szeretnék visszaváltani, ha lehet, itt lett véve, és nem volt soha hordva. S Zsuzsa átnyújtotta a dobozzal a blokkot is. Az eladónő kinyitotta a dobozt és meglátta benne a kis aranyláncot a madárka medállal.
- Ó persze! Ezt ma vette egy fiatal fiú. Annyi ideig nézegette a különböző láncokat, olyan figyelmesen választotta ki ezt is. Ez tényleg egy olyan kis gyöngyszem. Még csodálkoztam is, mikor büszkén mondta, hogy az édesanyjának veszi. Ilyen korban, ha be is tévednek kamasz fiú ide, mindig a barátnőjüknek néznek valamit. Kellemes volt hallani, hogy van kamasz, aki legelsőként az édesanyja boldogságára gondol. – Az eladónő ekkor kicsit értetlenül nézett a vele szemben álló megfásult arcú, karikás szemű nőre. – Esetleg mégsem tetszett?
- Ja, dehogyisnem! Gyönyörű, tényleg! – és most először merte Zsuzsa igazán megvizsgálni a madárkás nyakláncot. S szépségét most szemei hagyták továbbközvetíteni, és meghökkent, mikor felfogta, hogy valójában mennyire gyönyörű, és mennyire is tetszik neki a lánc.
- Csak tudja, nem volt túl olcsó. És fiam ugyan jót akart nekem, de… - és ekkor Zsuzsa ismét a láncra nézett, és hirtelen annak fényében megérezte fia szeretetének meleg fényét, és a doboz után nyúlt.
- Ne haragudjon az összevisszaságért – folytatta zavartan Zsuzsa - de nem lenne nagy probléma, ha mégis megtartanám? – Az eladónő boldogan visszatolta neki a dobozt.
*
Ahogy Zsuzsa lassan távolabb sétált az ékszerbolttól, a legközelebbi kukába kidobott mindent a zsebeiből, kivéve a kis dobozt, amit viszont otthonig szorosan markában tartott.
Hazaérve, Pétert a fotelbe találta a TV-t kapcsolgatva. Mikor belépett anyja az ajtón, egy pillanatra felnézett rá, majd köszönés nélkül nézett vissza a TV képernyőjére.
- Péter… nézd, rendkívül sajnálom, ahogy viselkedtem veled délután. Nem gondolkodtam, és hidd el, ha visszaszívhatnám, amit mondtam, mind visszaszívnám! Bocsáss meg, hogy nem a boldogság és a szeretet volt az első reakcióm!
Péter ekkor az anyjára nézett, mert számára is szokatlan volt az anyjával való vita. Zsuzsa ekkor elővette a kis dobozt, és Péter csodálkozva nézett anyjára.
- Segítenél a nyakamon összekapcsolni? – kérdezte Zsuzsa fiához közelebb lépve.
- Azt hittem, hogy egy nagy pazarlásnak tartod, és csak kidobott pénznek. – mondta Péter hidegen, de azért segített összekapcsolni a láncot anyja nyakán.
- Tény, hogy én azonnal praktikus dolgokat vettem volna ebből a pénzből, de te viszont azonnal rám költötted, és ezt már rögtön mikor megkaptam észre kellett volna vegyem. Rettentően sajnálom, fiam.
Péter ekkor szorosan átölelte anyját.
- Na és, akkor most már te is az elit gazdagok közé tartozol, akik aranyat hordanak? – kérdezte tréfásan Péter.
Anya értetlenül nézett fiára.
- Tudod, amit szoktál mondogatni, még Berci is szállóigeként használja: „Míg a gazdagok aranyat hordanak, addig a szegények kenyérért koldulnak”.
- Ja… - nevetett fel hangosan Péter anyja. – Őszintén fiam, én ma délután voltam a legszegényebb, mikor nem akartam elfogadni a legértékesebb dolgot a világon!
- Anya… - csóválta fejét somolyogva Péter – azért abban megegyezhetünk, hogy más lánc egy pár nullával többe kerül.
- Nem is a láncra gondoltam, hanem mikor nem akartam elfogadni fiam feltétel nélküli szeretetét. Mikor ott álltam az ékszerboltban, hogy visszaváltsam, akkor éreztem magam igazán a világ legszegényebb emberének.
S a láncon logó kis madárka, hirtelen úgy érezte, hogy örömében most képes lenne akárhova el repülni, de aztán meggondolta magát, mert jól érezte magát az anya és a fia szoros ölelése közt...