A jó története

Hogy is került a jó a szívünk legmélyebb részére,
válaszként erre a kérdésre,
mesélek inkább kicsit sorsáról:

Szépnek születünk, de elcsúfulhatunk.
Sokunk a jót, amit világrajöttünkor birtoklunk,
időközben szülőházából elhessegetjük,
s kérlelő lelkiismeretünkkel együtt kitessékeljük,
s mikor ők már elég távol vannak,
apránként be tudjuk engedni a rosszat,
az önzőség, fukarság, rossz-májúság,
betérnek vendégként, a jó helyét egy pillanat alatt elfoglalják,
ám kis időre rá megérkeznek a többiek,
akiket tárt karokkal várnak a vendégek,
a manipuláció és lelki-zsarolás párban,
a nagyképűség viszont egymagában,
kit nevetve megelőz a kárörvendőség,
szidják, kinevetik, a kinn rekesztett jót,
pedig próbálkozik ő, ám hiábavalón,
visszaengedni egyik sem szándékolja,
hiába kopogtat az ajtón kitartóan,
a ház új lakói elzavarják rosszallóan,
elgondolkodik hát a jó, mit is tehetne,
végül rádöbben, itt nincs már mit tennie,
elhagyja szülőházát, és jó messzire,
a szív legmélyebb csücskébe,
egy könnycseppel szemében,
de szöggel, kalapáccsal kezében,
elkezdi építeni új házát,
a lelkiismeret ezúttal még kerítést is ajánl,
de a jó int neki: nem szükséges.
Ide egyik sem fog eljönni, mert ők már rég elfeledkeztek rólam. Különben is,
most már meghívjuk mi magunkhoz, az empátiát, irgalmat, önzetlenséget,
és őket úgyis követi majd az önfeláldozás és őt a szerénység.
Mi is sokan leszünk, telt ház lesz ez az új is, és remélhetőleg a szívet meg tudjuk győzni arról, hogy mi jobb lakók vagyunk. Ki tudja, még hátha a szív meg is unja őket, és többé nem ad állandó lakhelyet őnekik.
Így kezdte el építeni saját házát, otthonát a jó, így került ő a szív legmélyebb tövébe.