Admin bejelentkezés

A remény imája

Publikálási dátum: 2016.12.16.
Lírai vallomás

Úgy fáj a fájdalom, de még nem szállt le rám az irgalom,
az, mi testemről levenné a szorító abroncsok kínzó vasát,
hogy ne legyek minden nap újabb tűkkel összeszurkálva,
kórházak, rendelők padjain szorongva, lábaimat lóbálva,
legnagyobb örömömet az szolgálva,
hogy végre annyi orvos után,
van, ki nem hesseget ki irodájából két mondat után,
mintha mégis kicsit több lennék egy irritáló szúnyognál.

Úgy fáj a fájdalom, de még nem szállt le rám az irgalom,
ami elvenné én tőlem, az újabb és újabb gyógyszereket,
legalább ha keserűségük mellé hatékonyságot is adna,
családomnak tán végre elmúlna folytonos aggodalma,
a szeretetnek azon része ismét előbújhatna,
ami nem a tehetetlenség érzését, a nyugtalanságot,
félő pillantásokat,
hanem a puszta együttléttől való boldogságot,
hordozza magában.

Úgy fáj a fájdalom, de még nem szállt le rám az irgalom,
amely megengedné, hogy dolgozhassak, játszhassak, élhessek,
s nem nap-nap után ágyban hánykolódni,
felnézve, a mennyezet fehérségébe úgy elveszni,
hogy még azt a szót, hogy remény el is felejteni,
éjjel nem a mentők elmosódott hangját,
hanem az aznap örömteli elégedettség visszhangját,
hallanám, és testem többé nem fájna.

Úgy fáj a fájdalom, de mégis ott van az a bizonyos ima.
Az ima, amit én „remény imának” hívok,
mert az idő során kiderült, mennyien is foglalnak engem esti imáikba.
Ez a szeretteim, a Ti imátok értem.
Reményt az egészségemért, egy mindennapos életért,
több mosolyért;
remény egy olyan holnapért, aminek esti imáiban több hála és kevesebb fohász hangzik el.
S erős ez a Ti imátok,
mert ha már saját reményem el is hagyott engem,
mindig megjelennek az arcok előttem,
melyek közös hittel létrehozták a „remény imáját”.

Míg én csak imáitokért reménykedem, Ti reményemért imádkoztok.
Így éltet engem a „remény imája”...