Fohász

Soha el ne jöjjön az a nap, mikor fényed már nem világít,
Soha el ne jöjjön az az este, mikor hangod már nem hallhatom,
Soha el ne jöjjön az a perc, mikor Rád már csak emlékként gondolhatok,
Soha el ne jöjjön az a pillanat, mikor rádöbbenek: többé nem vagy már nekem.

Ha elvesztelek én is elveszek,
akár vízzel leöntött izzó parázs, mi többé nem ég,
úgy a szeretetem is hamuvá válik,
létezni még létezik,
de melegíteni már többé nem fog senkit.
Akár kiszáradt folyó, minek már csak medre maradt,
úgy létem is megmarad, de már nincs többé érzelem mi megtöltse,
gyengéden, vagy vadon,
nincs semmi, mi átfolyna rajta.

A hamut szétfújja a szél, a folyó medrét ellepi az avar,
S nekem nem marad többé nap, amit várjak,
este, mikor nyugtató hangodat halljam,
perc, mikor öröm töltene el, csak mert létezel,
pillanat, mikor rádöbbenek, hogy szereteted a hangosan zúduló folyókig,
a halkan izzó parázsig, mennyi mindent éltet bennem.

Kibírok mindent, csak ne szűnj meg,
mert ha Te nem vagy, akkor az nem csak puszta vesztesség nekem,
hanem elvesztek Veled együtt mindent,
majd elveszek én.